Az első top 10 keményzenei koncertshortlistre azokból a koncertekből válogattunk fele-fele arányban, amelyeken ténylegesen részt is vettünk, ezáltal már nagy előszűrést végezve, még ha ez egy közel negyven estet is jelentett így összesítve. Kimaradt megannyi név, akiknek legalább annyira indokolt volna a szerepeltetése, mint az elkövetkezendő tíz előadóé. Valahogy mégis úgy estek a benyomások, fénytörések, hogy így rendeződtek el ezek a csodás estek. Honorable mentionökből lehetne még egy bekezdésnyi felsorolást írni, ám helyette jöjjenek inkább a befutók! A sorrend véletlenül sem hierarchikus vagy helyezésszerű.
Nehéz élményekről beszélni, nem? Persze kialakul bennünk valamilyen általános benyomás és fogalom, de gyakran az elmondhatóság határfalaiba ütközünk, amikor részletesen, sőt: véresen őszintén kellene valamilyen összetett benyomásról vagy élményről szólnunk. Egy koncertélményt ráadásul befolyásol a zenész körüli ezer más tényező is: helyszín, vizuál, a hangosítás minősége és még az is, hogy résztvevőként hol állok a tömegben. Ráadásul megfoghatatlan. Egy könyvet kölcsönadhatunk, egy dalt átküldhetünk neked, ha tetszett, de egy koncertet nem lehet visszaadni annak, aki nem volt ott.
10. iamyank STNTLN lemezbemutató koncert (2025. szeptember 20., Fiumei Úti Sírkert)
Egy koncertet nem lehet visszaadni annak, aki nem volt ott. Főleg, ha nem is koncertről, hanem mondjuk egy túlvilági élményről van szó. „Az STNTLN címet viseli iamyank legújabb, 2025-ös szólóalbuma, amelynek lemezbemutató koncertje a Fiumei Úti Sírkertben volt” – írnánk, ha csak erről lenne szó. Ha csak ennyi történt volna azon a szeptemberi éjszakán. Hogy a dark ambient, a nyers elektronikus zene, a pszichedelikus rock és a komolyzene egyedi ötvözete milyen lehengerlő atmoszférát teremtett a sírkert kövei közt a fűben ülve.
Hogy „a lemez témáját adó fiktív történetben, a bűnei elől menekülő apa, a zavart elméjében elvesző fiú és a megmentésére siető nővér” hogyan nézett szembe saját magával „egy mindenható hatalommal rendelkező erdőben” élőben, a szemünk előtt, a fülünk hallatára. Írnánk, ha csak ennyi történt volna. Hogy
a szólóprojekt színpadi inkarnációja egy tízfős együttesként szólaltatta meg ezt az elvont és brutális hanganyagot,
számtalan hangszer és hangeffekt ötvözetével. Hogy a fényjáték koreográfiája hol ráfeküdt a fák mozdulatlan lombkoronájára, hol pedig lángoszlopként emelkedett a sírkert kőoszlopai közé. Hogy véresen őszintén szólva nem is egy koncertet, hanem egy túlvilági összművészeti alkotást kaptunk. Amilyet a temető falán innen és túl sem láttunk még. Írnám, persze, ha csak ennyi történt volna. Nehéz élményekről beszélni, igen. De ennyit leírhatok: iamyanknak és társainak sírkertes performansza a 2025-ös év legmeghatározóbb élménye volt.
9. Avantasia (2025. április 1., Barba Negra)
Tobias Sammet huszonhat éves álomgépe kétórás gigászi, arénához illő show-t varázsolt, a szó szoros értelmében a Barba Negra színpadára. A rock-, sőt metálopera császára, az Avantasia, a power, a heavy és a szimfonikus metál műfajait szintetizálja egy merőben színpadias, fantasy keretben. Kiváló zenészek, grandiózus melódiák, fülbemászó riffek és refrének, rengeteg vendégénekes. Igazi kincsesbánya a véletlenül sem unalmas diszkográfiájuk, és kevés ilyen true projekt őrzi a klasszikus metál vizuális-zenei esztétikáját. Ők viszont lemezről lemezre ápolják, újragondolják, gyarapítják. A metál meséléscentrikus, konceptalbumos vonalát éltetik, letaglózó színvonalon.
Ha a projektet körülírni kívánó bekezdés nem volna elég, hogy felelevenítsük vagy elhiggyük, milyen kolosszális bulit csináltak, jöjjön pár konkrétum! Már említettük a majd’ plafonig érő díszletet: kőzetek, gótikus kovácsoltvas (hatású) kerítések, lámpások. Jelmezek, meg persze fények, füst és háttérvetítés. Észbontó hangok, heavy metal sikítások, dögös rekesztések, kórusok. Testmegszálló szólók, sok-sok énekes.
Lenyűgöző, teátrális show, mégis abszolút örömzene.
Közvetlen, humoros kommunikáció. Már-már megható, hogy mennyire nagyszabású élmény egy ilyen totális igényű produkció. Nem, nem cringe. A klasszikus metál aranykora elevenedett meg: sárkányok, boszorkányok repkedtek, angyalok és démonok jártak-keltek a sátorban. Mindezt családok, párok, pogózó rockerek, örömkönnyes tekintetek, közös éneklés, tánc és sok-sok headbang fogadták. Dögös, vidám, feltöltő, maratoni este volt!
8. Böse Fuchs (2025. november 29., A38 Orr Stúdió)
Az olasz Hand of Juno és a német Böse Fuchs közös koncertjét hozzávetőlegesen ötven-hatvan ember látta az A38 családias Orr Stúdiójában, mégis az év egyik legemlékezetesebb bulijaként marad meg valószínűleg mindannyiunknak, akik ott voltunk.
A Böse Fuchs zenéje a metál és az industrial súlyos és energiadús fúziója,
amit sok más zeneiségből, például az alternatívból és a rapből átvett mozzanatok tesznek még egyedibbé, mindezt a berlini undergroundra jellemző kemény bulienergiával kibontakoztatva. A formáció továbbá a couple-core kifejezést is vállaltan és büszkén magán viseli, hiszen a projekt mögött álló Valeria Nash és Max Nash nemcsak a színpadon alkot lehengerlő párost, hanem magánéletükben házastársakként élik mindennapjaikat. Elmondásuk szerint épp ezek a hétköznapok adják zenei projektjük alapját, ebben alakítják művészetté a kontroll, az árulás és a manipuláció traumáit.
A páros vendégzenészekkel karöltve válik teljes zenekarrá a színpadon. De még milyenné! A látványos neonzöld fények, rókamaszkok és hamisítatlan metálerő kereszttüzében valóban vad rókákat láthattunk előbújni a sötétből, akik az első másodperctől kezdve izgalmas, figyelmet nem eresztő hangulatot és energiát teremtettek a Hajón. A sajátos vizuál, a kristálytiszta hangtechnika és a profi zenészjáték összhangjából álló kiemelkedő produkció láthatóan pozitív meglepetést okozott a közönség számos headbangerének.
A minőség mellett ráadásul a banda közvetlensége és nyíltsága is igen szimpatikus atmoszférát teremtett.
Zsúfolt circle pit alig 20 négyzetméteren, nagy vigyorokkal és padlóig érő homlokokkal. Igazi velős és stílusos klubkoncert, ami Budapest egy véletlen éjszakájában elrejtőzve mégis kiemelkedő élményként marad meg mindannyiunknak, akik aznap este belenéztünk a zöld Vad Róka szemébe.
7. Parkway Drive (2025. november 8., MVM Dome)
A himnikus modern metál egyik igazán komolyan vehető óriása, a Parkway Drive kompromisszummentesen ünnepelte két évtizedes fennállását: a világ egyik legjobb hangtechnikáját hozták el magukkal az arénaturnéra, és gyakorlatilag annyit költöttek minden egyes koncert látványelemeire, mint mások egy egész turnéra. Ennél nehéz „trve”-bbnak lenni. A Parkway Drive esetében, akár hallgatva a dalokat, akár nézve a koncerteket, mindig azon ámulunk, hogy lehet egy ennyire elementáris erő ennyire fegyelmezett? Nagyon a helyén van minden. Frenetikus volt, az MVM Dome valaha volt legsikerültebb estjeinek egyike, a félház ellenére is. (Valamit átad ebből az energiából az együttes sydney-i koncertfelvétele.)
Említsük meg az egyik előzenekart, a Thy Art Is Murdert, akiket hiába látunk sokadjára, szétroncsoltak, jó értelemben. Ilyen a világ egyik legkegyetlenebb produkciója nyújtotta masszázs. Az emberiség önmaga ellen elkövetett bűneinek etűdje, ahol minden riff egy újabb szög a civilizáció koporsójában. Duplázók és breakdownok hirdetik az Ítéletnapot, ám a nihil és pusztulás formáit öltő dübörgés nem önkény vagy puszta műfaji kód, hanem programszerű tükörtartás. Köszike!
Az őket követő jubileumi Parkway Drive-show dramaturgiája kimagasló volt.
Kicsiben kezdték egy színpadi nyúlványon, majd eljutottak az eszméletlen pirotechnikai, színpadi esős, dobforgatós és közönségbe dive-olós vagy épp magasba emelkedős látványorgazmusig, a hanggránátok szimfóniájáig, végül a Wild Eyesszal leköszönve ugyanúgy, a színpadi kitüremkedésre gyűlve zárták az előadást. Csuklyás táncosok, teátrális koreográfiák (Cemetery Bloom), vonósok, mindent bevetnek, hogy fennhangon hirdessék: a metál fergeteges és ereje teljében van. Korrekt szülinapi buli. Üvöltött róla, hogy minden porcikájukkal és erejükkel hisznek abban, amit csinálnak. Megérdemlik a dicsfényt, nem mellesleg mindenkit részesítenek belőle.
6. Allt (2025. március 2., Dürer Kert)
A svéd Allt zenekar (nevük annyit tesz: „minden”) a djentes progresszív metál és metalcore ösvényein jár ki magának egyre nagyobb népszerűséget és elismerést. 2024-es From The New World című albumuk 2025-ös európai turnéját nálunk, a Dürer Kertben robbantották be. A zenekar hangzásában eleve megvan az a plusz miliő és kreativitás, amitől egyből beleférkőznek az ember hallójárataiba, azonban élő koncertes produkciójuk minden várakozást felülmúlt.
Ahhoz képest, hogy kultikus népszerűségük mellett még mindig egy feltörekvő zenekarról van szó, olyan minőségi és veretes műsort hoztak össze a Dürer kistermében, ami akár a sokéves, vérprofi formációkat is kenterbe verhetné.
Hogy mi a titok?
Szerintünk az, hogy nem állnak meg a Vildhjarta és a Humanity’s Last Breath hangzásából inspirált, kegyetlenül súlyos „thall”-os riffeknél és breakdownoknál, vagy a Silent Planet és az Invent Animate zeneiségéből merítő modern metalcore hangzásnál, hanem minderre építkezve bontakoztatják ki saját zenei és vizuális világukat is. Az olyan instant közönségkedvencek, mint az Aquila, az Emanate és az Echoes bonyolult progos ritmikáival és Robin Malmgren vokalista brutál torz hörgéseivel konkrétan felszakították a valóság alkotószövetét és ránk zúdították belőle a világot egybetartó törvényszerűségek matematikai egyenleteit.
5. Molchat Doma (2025. június 26., Barba Negra)
A Molchat Doma zenéje olyan, mint egy panelház folyosóján visszhangzó lépések zaja hajnalban: hideg, monoton és valahogy baljósan ismerős. Alapját a post-punk és a darkwave adják, minimalista basszusmenetekkel, gépdobbal, éteri, bizarr énekkel. Melankólia, nosztalgia, rezignáltság, kiábrándultság, entrópia. És mégse nihil! Posztpunk, posztmodern Depeche Mode Fehéroroszországból.
Feketemágia és diszkórítus.
Vizuális világukat brutalista építmények övezik. A francia „béton brut” („nyers beton”) az 1950-es/60-as években néhány modernista építész által gerjesztett stílusirányzattá növő anyaghasználati koncepciót jelzi. A posztszovjet letargiával pulzáló ornamentumok között nőttünk fel és élünk mi is, így a komplett brand könnyen relatálható.
Hát még a sírva vigadó jellege: komorság, de intenzív tánckedv, ami a beágyazott videóban is érzékelhető. A Molchat Doma parányi ablak egy nyers betonóriás hasfalán. Már csak az a kérdés, hogy mi kívül vagy belül vagyunk rajta? Egor Skutko (énekes) jelenléte amennyire vérfagyagyasztó, annyira felszabadító is. A transzba esett tekergéstől a klasszikus, fejrázósabb veretésekig eklektikus mozgáskultúrát tanúsított. Volt benne a fakírkodó, távolságtartó vokálok ellenére valamiféle visszafogott, szégyellős, ugyanakkor nagyon is szabad és természetes, hol pislogó, hol kitörésekbe forduló szexualitás.
Extra pont: zoknitartó.
Mi volt ez, azon túl, hogy az év egyik top koncertje? Szívfacsarás, kopaszodás, lélek- és homlokpuszi. Tánc az esőben, a hóban, a füstben, a könnyben. Stílusos félénkség. A Molchat Doma nem állítja, hogy nem veszett el minden. Beletáncol abba, hogy nem tudjuk. És nem is fogjuk. Egy biztos: itt jelenés történt. És eljön még.
4. Deafheaven (2025. november 16., Dürer Kert)
A Deafheaven diszkográfiáját eddig is olyan figyelemreméltó albumok alkották, mint a Sunbather, a New Bermuda vagy az Ordinary Corrupt Human Love, amelyek megjelenésről megjelenésre alakították nemcsak a banda, de a hozzájuk erősen kapcsolódó blackgaze, poszt-metál és alternatív metál asszociációit is. Lesújtó és epikus méreteket öltő legújabb, Lonely People With Power című lemezükkel azonban egy újabb szintre léptek hangzás és képi világ tekintetében mind a rajongók, mind a kritikusok szerint is.
A lemezbemutató turné magyarországi állomása a Dürer Kert volt,
ahol a kultikus Portrayal of Guilt és Zeruel zenekarokkal karöltve szedték szét a Lágymányosi-öböl déli csücskét. Nagy várakozással léptünk a Dürer Nagytermébe. A Zeruel shoegaze-es éteri énekével összemosott súlyos riffjei és ritmusai melankolikus hangulattal borították be a koncerttermet, amelyből csupán a Portrayal of Guilt black metálos ordibálása és hardcore energiával pusztító kiszámíthatatlan torzított gitárjai és dobjai ébresztettek fel és dobáltak a plafontól a padlóig headbang-ügyileg.
Ezt a káoszt már csak a szó nélkül berobbanó Deafheaven tudta fokozni, akik, azt kell mondjam, fenomenális zenészi teljesítményt nyújtottak az első hangtól az utolsóig, ahogyan a Hellfesten is, a beágyazott videóban. Nyilván bíztam benne, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen zajos zenét játszó ötösfogat ennyire kristálytisztán képes szólni még élőben is. Szemmel látható és füllel hallható volt, hogy a Deafheaven valóban egytől egyig tehetséges zenészekből áll, élükön George Clarke énekes pengeéles és húsbavágó sikolyaival, kiegészülve alkalmanként az éteri tiszta énekével. Azt hiszem, nagyon ritkán találkozhatunk élő koncerten ennyire edzett és kiforrott torzított vokállal, mint amilyen Clarke torkából szakad fel. A hatást ráadásul emelte az énekes sajátos artikulációs stílusa is, amitől úgy éreztem, mintha egyenesen szögeket köpködne a hallgatóság arcának irányába.
Talán ilyenkor szokták mondani: stúdióminőség.
A hangzást megkoronázta az az elképesztő vizuális energia is, amit a zenekar, de főleg Clarke közvetített a színpadról teátrális, karmestereket idéző mozdulataival, gátlástalanul átélve a közel másfél órás koncert minden másodpercét. Félúton vettem csak észre, hogy a zenekar színpadi jelenlétén kívül egyébként nincs is semmilyen más vizuális körítés. Semmi díszlet, semmi szín vagy háttérvetítés, csak a puszta feketeség, aminek sötét terében éppen a „Süket Mennyország” teszi a földet a világ legzajosabb helyévé.
3. Motionless In White (2025. június 15., Barba Negra)
A Marilyn Manson, Rob Zombie, Nine Inch Nails hagyományt modern metalcore környezetben újraértelmező Motionless In White zenéjét a második lemeztől egyre inkább az elektronikus hidegség és goth-os melankólia járja át. A súlyos riffek, breakdownok és gépies ritmusok mögött végig szubjektív vívódások, tragédiák lüktetnek. A horror-esztétika náluk metafora, amivel a belső kataklizmák testesülnek meg.
A goth és horror mint ikonográfia és nyelv kimondhatóvá teszik a külső és belső nyomasztás, téboly, brutalitás oszcillációit.
Gyakori azonban az önazonosság keresését ábrázoló és bátorító, továbbá az elfogadásra buzdító üzenet is, illetve szépen olvasztanak magukba új esztétikákat.
Erről a szép nyári estéről sem elhallgatandó az előzenekar: a Paleface Swiss igazán kitett magáért. Iszonyat indulatos produkció, a kontrollvesztés zúgó, monstruózus, veszett gépe. Nyers, zilált deathcore-alapokból és elektronikus ritmikából építkezik. Extrém túléléspróba, nem romantizálnak, mint a Motionless In White. Merő brutalitásuk nem akar szépelegni, a fájdalom és zavar kendőzetlen megnyilatkozásából dolgoznak.
A MIW első hazai headliner bulija teltházra verte a Barba Negrát.
Izgultam a hangosítás miatt, de szerencsére korrektül szóltak. Szóltak? Zúztak! Chris Motionless kitűnő frontember és remekül megtanult énekelni az évek alatt. Uralja a színpadot, a közönséget teljesen felfokozott állapotba hozza. A zenekar többi tagja is karizmatikus és kérlelhetetlen élőben. Nagyon egyben van, önérvényt kiáltó projekt. Etalon dalszerzés és brandépítés, tanítani lehetne. Nyilván jó lett volna még több Creaturesös, Reincarnate-es és Infamousös dal! Azonban így is kaptunk egy extrát a többi megállóhoz képest, az Another Life-ot, amely tényleg egy új élettel ajándékozott meg akkor és ott, örökké hálás leszek! A többi résztvevő is teljes eksztázisban távozott. Vihar utáni csend ült a mellkasokra, a fájdalmas megtisztulás után egyfajta melankolikus, ám felszabadult lélegzés volt a végkicsengés, és reméljük, visszatértükre nem kell ennyit várjunk!
2. Thy Catafalque (2025. október 10-11., A38 Hajó)
Áldás abban a valóságban élni, amelyikben a Thy Catafalque végül tényleg koncertező zenekarrá változott. Az 1998 óta létező, sokáig stúdiózenekarként működő projekt először a 2021-es Fekete Zaj Fesztiválon öltött élő, kísérleti zenekaros formát számtalan zenész vendégeskedésével, amelyet 2022-ben követett a banda első fix felállással megrendezett koncertje is.
Több évtizedes várakozással reménykedtek a rajongók, hogy egyszer élőben is hallhatjuk
a Kátai Tamás és Juhász János által megalkotott avantgárd metáluniverzum zajait és csöndjeit. Nem csoda tehát, hogy bemutatkozásuk óta a formáció minden koncertet valamilyen sajátos szervezői elv vagy tematika mentén épít fel, kezdve a teljes albumos végigjátszásoktól a speciális vendégzenekarokkal gazdagított duplakoncertekig.
Az őszi A38-as duplakoncerten egy 120 perces műsorral örvendeztettek meg minket, ahol a jól megszokott repertoár mellett eddig ritkán vagy soha nem hallott opusok csendültek fel, mint például a Csillagkohó teljes verziója, a Nyárfa, nyírfa és a Köszöntsd a hajnalt. A zenekar korszakain és albumain átívelő repertoár megállás nélkül repített minket térben és időben, amíg meg nem érkeztünk a közönségkedvenc Fekete mezők nyitó riffjeihez, újabb súlytömeggel megpakolva a Hajót.
Számunkra a koncert egyik csúcsa mégis az ezt követő tétel, a Kő koppan élő interpretációja volt.
A könnyed, de közben melankolikus nótát ugyanis a Képzelt Városból is ismert Michaela Bos csellójátéka tette felejthetetlenné. Varázslatos, ahogy a csellista képes volt egy előbb még féktelenül pogózó és headbangelő embertömeget megállásra, figyelemre és elmélyülésre invitálni nomád totemhez hasonló elektromos csellójával és túlvilági játékával.
A koncert másik csúcspontjaként a kezdeti csendből egyre beszűrődő indusztriális neszekkel együtt a zenekar mögé kivetített sejtelmes, homályos felirat is lassan kirajzolódott: CSILLAGKOHÓ. Az industrial és death metálon alapuló eposz először csendül fel teljes változatában: a kozmikus tematikával ötvözött, bő 9 perces zúzás közepette szinte ténylegesen is körbeutazhatjuk az univerzum csillagporos gyárüzemeit és a Hajó gyomrát egyaránt. Nem sokkal később a Móló című számmal koronázzák meg a setlistet, Veres Gábor (Watch My Dying) üdvös vendégszereplésével.
A Thy Catafalque-jelenség minden szempontból figyelemre méltó,
és a koncertek esetében igen megsüvegelendő az élő formáció zenészeinek elképesztő munkája abban, hogy megszólaltassák ezeket a nem egyszer emberpróbáló dalokat, ráadásul olyan magas fokú összhanggal és odaadással, mintha már egészen 1998 óta együtt zenélnének.
1. Dool (2025. április 24., A38 Hajó)
A sötét tónusú, doomos pszichedelikus rockot játszó Dool az egyik legszebb zenekar. Finom zenei megoldások, szűkített hangzatok, csodás polifóniák, fülbemászó énekdallamok, mágikus-rítikus expozíció, meditatív, lelki utazás.
Törékeny és fennséges pillanatok, sötét, mégis csillogó felhők között úszunk velük.
Az egyik előzenekaruk is kifejezetten emlékezetes volt. Ők a The Family Men, akik a zajzeneiség és punkos, poszt-metálos hév unalmi rizikófaktorát teljes lazasággal lépik át. Érthető elektronikus dallamok, a hangszerelés váltakozása, a beatek változatossága és a kiválóan elkapott groove-ok a biztosíték. Posztinternet húsmarás, VHS és glitch tipizálás, erőszak, sőt, horror, arcátlan komolytalanság, és még több agresszió: ezek volnának ők. Eszméletlen élő energiájuk van. Bár lett volna jól kinéző merchük! Rongyosra hordanánk.
A Dool szintén egyike az atmoszférateremtés mestereinek. Mintha a nietzschei tragikus kar lenne előttünk. Az énekes a kábulatba ejtő hangjával és mozgáskultúrájával egyenesen olyan, mint egy moira, aki a sors szálait szövi vagy épp vágja el. A többi tagból is az elegancia és dögösség árad: pulzáló játék, révület, egyszer kimértség, egyszer tombolás.
Ez a váltakozó dinamika teljesen átmos mindenkit: hol cunami, hol békés tó.
A Dool végezetül mindig lehetőséget kínál, hogy a csepp megtapasztalja az óceánba visszatérés élményét. Az eddig mindössze három lemezből álló kifogástalan életmű az egyik legizgalmasabbak közé sorolható, a koncertélmény pedig mindenkinek ajánlott, „aki vándorol”.
Ez volna hát az első, ám reményeink szerint korántsem utolsó éves keményzenei koncertmustra a KULTer.hu-n. Köszönjük, hogy megbíztak vele, köszönjük minden szervezőnek és minden adekvát sajtóorgánumnak, hogy ennyi koncerten ott lehettünk! Támogassátok ti is az élőzenét minél több hazai és külföldi produkció megtekintésével, műfajfüggetlenül! És engedjétek meg nekünk, hogy mi azért évről évre „metálbölcsészkedjünk” itt egy kicsit, ezzel talán (abból kiindulva, hogy ezen sorokig eljutott valaki) nektek is örömöt szerezve.
A borítóképet Somogyi Gyula készítette.
